Hárman indultunk a csapat után szombat kora reggel. Két régi jó barátom, Lőz Attila (Cshősz) és Csáki Attila (Csucsu) jövetele már régóta biztos volt. A negyedik helyre többen is érdeklődtek, ám végül maradtunk trióban.

Utunk nem indult könnyen. Szegedig tejfölszerű ködben autóztunk - bár utána tiszta volt az idő. Nem terveztünk különösebb megállókat; pusztán az orosházi Tesco-ban vételeztünk némi alkoholt, meg persze reggelinek valót. Emellett, ha jól emlékszem, Hódmezővásárhelyen állt meg pár pillanatra az idő; egy szocialista múzeum fantasztikus építménye mindannyiunk érdeklődését azonnal kiváltotta. Meg is beszéltük, hogy visszafelé alaposabban megvizsgáljuk.

Békéscsabára érve gyorsan felkerestünk két nagyon fontos épületet. Az egyik a sportcsarnok volt, a másik a szállásunk. Miután ezek megvoltak – és a TEKÓ-s meccsekig még sok időnk volt – bekanyarodtunk a városba. Itt aztán jött egy harmadik „fontos épület”: a McDonald’s. Volt egy kalandos történetünk a helyi K&H bankban is, de ezt inkább szóban mesélném el azoknak, akiket érdekel.

Az első TEKÓ-s meccs közeledtével visszatértünk a véleményeinket alaposan megosztó csarnokba. Kívülről leginkább a római Colosseumra hajaz az építmény (volt akinek tetszett közülünk, és volt, akinek nem). Belülről nagyon egyedi a kialakítása. Például a lelátó bizonyos részeiről a pályára jelentős részét nem lehet látni. Aki mondjuk kimegy egy kézimeccsre, és rossz helyre ül, az kénytelen „odaképzelni” a szélsőjátékosokat, mert látni nem fogja őket.

Parázs hangulatú derbire értünk oda. A Pécs és a Szolnok focistái ölték egymást a pályán. Az ütközetet hűen tükrözi, hogy négy piros lapos kiállítás is volt. Más kérdés, hogy a rendkívül fura szabályok – és azok még furább alkalmazása – számtalan érdekes ítéletet és sokszor közfelháborodást eredményeztek.

A TEKÓ-s meccsek jó hangulatban teltek. Bár az eredménynek nem mindig örülhettünk, azért a csapat játéka így sem keltett csalódást. A „Hajrá TEKÓ!” felkiáltásokra általában nem érkezett válasz – szurkolók gyakorlatilag nem voltak az ellenfeleknél, csak családtagok, barátok.

Miután a srácok kiestek, estére közös pókerpartit beszéltünk meg. Tizenketten vágtunk neki a nemes küzdelemnek. Az előzetesen nagy esélyesnek vélt Lőz Ati hamar búcsúzott. De Csucsu barátunk is gyorsan kipottyant, így az „öregek becsületét” én próbáltam megmenteni. Végül sikerült. A legjobb háromba is bekerültem, Paor Józsi és Bogdán Robi társaságában. Utóbbinak végül be kellett érnie a harmadik hellyel. Nagy harc vette kezdetét a végső győzelemért, ám mivel már vagy négy órája ment a csata (a döntő meg kb. húsz perce) ezért Józsival összenéztünk, és szinte egyszerre mondtuk: „Legyen All-in”. A feljövő lapok pedig neki kedveztek, de én így sem szomorkodtam.

Eredetileg bulit terveztünk estére a két Attilával, ám mivel fél egyre értünk vissza szállásunkra, ezért pár pohár vodka-narancs után aludni tértünk. Reggel korán keltünk. Kijelentkeztünk, majd reggelizni mentük – na ennek is megvan a maga története, de ezt sem részletezném. Jól laktunk – ez a lényeg…

Megnéztük a két elődöntőt focistáinkkal együtt. A Kaposvárnak nagyon szurkoltunk is, mert végig szimpatikus, jó csapat benyomását keltették – be is jutottak a fináléba. A másik ágon játszó Kazincbarcikára pedig nagyon kíváncsiak voltunk, ugyanis mindenki elismerően beszélt róluk. Engem nem sikerült meggyőzniük nagyszerű képességeikről – nem mellékesen: ki is estek.

A két elődöntő után viszont – mivel két órát kellett volna várni a fináléra – elindultunk haza. Immáron négyen, ugyanis Csáki Attila öccse, Robi is csatlakozott hozzánk. Bár ő szinte az egész utat végigaludta, Cshősz és én nem unatkoztunk. Erről Csucsu gondoskodott, akiből szó szerint dőlt a hülyeség hazáig. Egyedül a „vörös” múzeumnál álltunk meg. Be ugyan nem mentünk, de megbeszéltük, hogy egy másik alkalommal rászánunk pár órát a „régi idők” emlékeinek tanulmányozására.

Délután fél egy körül értünk haza. Mielőtt lefeküdtem volna aludni – hihetetlen fáradt voltam – egy rövid összegzést még készítettem. Íme:

A két nap alatt 361 kilométert autóztunk. 17 mérkőzést néztünk meg. Ezeken 86 gólt láttunk (ebből nyolcat lőtt TEKÓ játékos). 7 darab piros lap kiosztásának is tanúi lehettünk (ebből egyet kapott halasi focista). Az elfogyasztott alkohol pontos mennyiségéről sajnos nem készültek egyértelmű feljegyzések. Láttunk fantasztikus képességű futballistákat, akiket pár év múlva vélhetően profiként fogunk viszont látni. És láttunk 10 nagyszerűen küzdő TEKÓ-s focistát is, akik nem okoztak csalódást nekünk. Nyugodtan mondhatom: megérte elmenni miattuk a „Viharsarokba”.

Remélem, jövőre is országos döntőre kísérhetjük őket. Persze én még idén is szeretnék utazni, például kéziseink esetleges fináléira…

Bízom benne, hogy iskolánk sportolói tesznek majd azért, hogy újabb utakat szervezhessünk!

HAJRÁ TEKÓ!!!