Az ősz olyan jó dolog…

Az ember könnyezve átgondolja életét,

Elnyúlik az avaron, s hallgatja a sárgás álom csendes énekét.

Vagy csak a meleg színek gyönyörűsége vonzza,

Vagy talán a legtitkosabb álmait magával hozza.

Elmondja azokat természet anyánknak,

S várja, hátha van még ereje az Anyaföld hangjának.

Van még neki, nem is kicsi, segít a vándornak,

Ki a boldogság rögös útját keresi.

Megmondja neki, hogy csak szenvedéssel éri el, amit akar,

S hogy az öröm aranyát hol leli, melyet még titok takar.

Vándorunk elmondja, hogy szerelmet keres,

Anya elmondja, hogy az nagyon gyötrelmes.

Amíg eléri, addig mézeskalács az út,

Nem tudja, hogy a kapun túl nincs kiút.

Mert ha valakit szeret, s végül elhagyják,

Az emlékek világa, s fájdalma öleli át.

A leány elhiszi, de a szerelmet továbbra is keresi.

Egy év eltelik, s visszamegy, hol nyugalmát lelheti.

Hallja a levelek hullását, a víz lágy csobogását.

Látja a színek meleg áradatát, s érzi szívének tengernyi fájdalmát.

-         Hát visszajöttél?

Kérdezte az őszi, félholt királynő.

A leány szinte látta, ahogy felé jő.

Bevallotta, hogy meghalt benne valami,

S hogy nem fogja tudni megbocsátani,

Hogy nem hitt az Anyának, hogy kereste a szerelmet,

S mégis tőrt ütött szívébe annak, akit szeretett.

Anyánk megvigasztalta, s álomra szenderedett.

A lány is ezt tette. Csak ő valamit máshogy tett…

Barna szemeit lehunyta,

Fekete pilláit a nap csillogtatta.

Az egész teste aranyban úszott.

De tudta, hogy az őszi csoda felé már a halál kúszott.

Keblében fájó szíve, fájdalmasan dobogott.

S az elmúlás lobogója már rajta lobogott.

Rohamosan megindult, majd elmúlt a halk mozgás.

A lány holtan feküdt, elaludt az Anyával,

S örökre megszűnt a boldogság után való rohanás.