Egy Tekós polgár vallomása

Dávid Géza  2008.02.08. 08:58

Furcsa érzések kavarognak bennem az idei Rákóczi Kupáról. Egyik szemem sír, a másik nevet. Sok öröm és sajnos bánat is tarkította ezt a három napot. De kezdjük az elején…

A tizedik kupa volt, amelyiken részt vettem, de még soha nem éltem át ennyire, hogyan is zajlik a „történet”. Hála a Tóth Ferenc tanár úrral közösen írt könyvek – aminek szerencsére abszolút pozitív volt a visszhangja -, sokkal több belátásom nyílt a Rákóczi Kupa történetébe és kulisszáiba. Nagyszerű sztorikkal gazdagodtam, régi kupahősöket ismerhettem meg. A könyvbemutatóval egybekötött szponzori vacsorára először kaptam meghívást – minden percét élveztem.

De még ennél is nagyobb élmény volt, a kupa előtti kedden esedékes „csapatvacsora” és strandolás. Belepillanthattam, hogyan is zajlik a felkészülés utolsó szakasza, a „csapatépítés”. Életre szóló élmény volt.

Következzen a kupa… Örültem, mikor meghallottam a sorsolást. Kilenc pontot előre elkönyveltünk a szurkolókkal; egyedül a Garbai elleni meccstől tartottunk kicsit – utólag kiderül, igazunk volt. De legalább túl vagyunk rajta – gondoltuk. Ám „hála” egy elég ésszerűtlen keresztbejátszásnak (egyértelműen fordítani kellett volna a párosításon) ismét a Garbaival kellett meccselnünk. De ne szaladjunk ennyire előre…

Időzzünk el kicsit a másik csoporton. Már a sorsoláskor tudtuk, egy nagy csapat idő előtt búcsúzni fog – ez ugyebár az Orosháza lett. A pótselejtezőn pedig a címvédő is elvérzett. A szarvasi csapat már az első meccsen meggyőző volt, éreztük, hogy bármire képesek lehetnek. Sejtésünk be is igazolódott. Bár ehhez kellett az is, hogy a Garbai képes legyen elhibázni egy kettős emberelőnyt…

Ami a bronzmeccset illeti. A Tekós fiúkon látszott az elődöntő csalódottsága, de az is, hogy szeretnének bizonyítani. Úgy gondolom, megérdemelték volna a bronzot, mert nagyszerűen küzdött a csapat. Összességében pedig nincs miért szégyenkezniük a srácoknak. Egy igazi csapatot alkottak. És, ami még ennél is fontosabb, egy szerethető csapatot. Régóta járok már kupákra, de ilyen jó összhangot még nem láttam a csapat és a közönség között! Épp ezért külön sajnálom, hogy egy nagy generáció tagjai – Bogdán, Csáki, Korsós, - arany nélkül távoznak. De ezúton szeretnék sok sikert kívánni Gerner Daninak is, aki Budapesten folytatja labdarúgó pályafutását, ám idei produkciójával egy életre beírta magát a Rákóczi Kupa történetébe.

A játékvezetés végre elfogadható színvonalú volt – az elmúlt évekhez képest mindenképp -, bár a becsúszásra vonatkozó szabályok alkalmazása sajnos elég „sajátos” volt. Talán a kupa előtt többször át kellett volna gondolni a sporiknak, hogy mi szabályos, és mi nem. De ezzel együtt sorsdöntő hibát idén nem vétettek – talán csak a Kanizsa csapata gondolja másként.

Sok szó esett a különdíjakról. Én azt gondolom, egyedül a legjobb kapus cím volt megkérdőjelezhető. Cs. Kovács Krisztián remek hálóőr és kitűnő sportember, de én úgy gondolom, szarvasi riválisa – főleg a döntőben – mindenképpen jobban teljesített. Bár ez már az én szubjektív véleményem. A legjobb játékos címet nem lehet vitatni; Kis László fantasztikusan játszott az egész tornán, a döntőben pedig megadta az alaphangot góljával. Ficsor Miklós messze a Garbai legjobb játékosa volt; járt neki a legjobb halasi kitüntetés. A legjobb Tekós játékosnak sokan Bogdán Robit vélték – nos, itt nem szeretnék állást foglalni; szerintem ugyanis az egész csapat megérdemelte volna a címet.

Kitérnék még a szurkolásra. A tavalyinál lényegesen többen jöttek el, hogy biztassák a csapatot, de sajnos sokszor még mindig úgy éreztem, hogy nélkülünk, „öregek” nélkül néma lenne a lelátó. Ezúton is köszönöm a teljesség igénye nélkül Gatyának, Petrának, Reninek, Jenőnek, GunG-nak a „régiek” közül, valamint elismerésem a 12.c, 12.b és 10.a osztály lelkes diákjainak is! Remélem, jövőre sikerül még ennél is jobb hangulatot varázsolnunk, és ismét – akárcsak idén – büszkén énekelhetjük a kupa végén a Tekós-indulót!