Klein Imre 1949. 09. 10-én született Móron. Középiskolai tanulmányait a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnázium és Szakközépiskolában végezte mezőgazdasági elektromos berendezés szerelő szakon. Ezt követően 11 hónapot töltött katonaként Hódmezővásárhelyen. 1974-ben szerzett diplomát a JATE matematika-fizika szakán. Ugyanebben az évben kezdte meg munkáját a II. Rákócziban, ahol ’85-től igazgatóhelyettes volt, ’96-ban pedig megválasztották az intézmény igazgatójának. Nős, két fiúgyermek édesapja. Nyugdíjba vonulása alkalmából kérdeztük a kezdetekről, a jelenről és jövőbeli terveiről.

Mesélne a kezdetekről? Miért éppen a pedagógusi pályát választotta?

Minden ember életében meghatározó, hogy milyen pedagógusok tanítják. Nekem középiskolában remek matematika és fizika tanáraim voltak, akik megszeretették velem ezeket a tárgyakat, versenyeken is elindítottak. A kollégiumban is nagyon jó nevelőtanárom volt, aki szintén sokat segített. Ez a két szak tetszett meg a legjobban.  Bár olyan iskolába jártam, ahol adta magát a lehetőség, hogy mérnöknek tanuljak tovább, én mégis a pedagógusi pályát választottam. Emlékszem, amikor a matematika tanárom megtudta, hogy mi a továbbtanulási célom, megkérdezte: „Megzöldültél fiam? Látod, ez az egy pár cipőm van. Te is ilyen akarsz lenni?”. Én pedig azt feleltem, hogy pontosan ilyen szeretnék lenni! Ez az egész tanári pályámat végigkísérte.

Az fel sem merült, hogy más területen helyezkedjen el?

Számomra egyértelmű volt, hogy pedagógus akarok lenni. Az évfolyamtársaim közül sokan el tudtak menni az akkor hiányszakmának számító programozó matematikusnak, természetesen jobb pénzért, de az én fejemben meg sem fordult ez a gondolat.

Hogyan került a II. Rákóczi Ferenc Szakközépiskolába?

Az, hogy Kiskunhalasra kerültem, teljesen véletlen. Székesfehérváron érettségiztem, oda szerettünk volna az egyetem után a leendő feleségemmel visszakerülni, sőt munkalehetőségünk is kínálkozott. Azonban a véletlen úgy hozta, hogy Szegeden összetalálkoztunk Nemes Mártonnal, a Rákóczi akkori igazgatójával, aki leszólított: „Fiam, nem ismersz mat-fizeseket?”. Mondtam, hogy ismerek. „És olyat, aki házaspár lesz?” – kérdezte. Mondtam, ilyenek is vagyunk páran. Azt mondta, én kellek neki, bár nekem akkor még határozott elképzelésem volt, hogy visszaköltözök Fehérvárra; el sem tudtam képzelni, hogy az Alföldön telepedjek le. Kiskunhalasról akkor csak annyit tudtam, hogy világhírű csipkét készítenek a városban. Az igazgató úr meghívott, hogy nézzük meg a várost és az iskolát, sőt, még az útiköltségünket is kifizette. Nagyon kedvesen fogadtak minket, megismertük az intézményt és egy szolgálati lakást is mutattak, ahová beköltözhettünk. Ezek olyan hatással voltak ránk, hogy úgy döntöttünk ez évre idejövünk. Ez harminchét évvel ezelőtt történt…

Felesége gyomaendrődi, így végül is félúton sikerült letelepedniük.

Nemes Márton igazgató úr gyakran mondta is, hogy biztos azért választottuk a Rákóczit, mert azonos távolságra leszünk mindkettőnk családjától. De természetesen elsősorban az döntött a maradásunk mellett, hogy nagyon megszerettük a munkahelyünket, márpedig az ember rengeteg időt tölt el ott. Amikor a gyerekeink kicsik voltak, nehézséget jelentett, hogy a szüleink távol voltak, nem tudtak úgy segíteni, amikor pedig megbetegedtek szintén rossz volt a nagy távolság. Ennyi idő távlatában azonban úgy érzem, mondhatjuk azt, hogy Halasiak vagyunk, hiszen itt élünk, itt vannak a barátaink, itt érezzük otthon magunkat.

Pályafutásának melyek a legfontosabb állomásai?

Amikor idekerültem tizenegy évig tanítottam matematikát és fizikát. Akkor ez volt a hivatásom, osztályfőnök és kollégiumi nevelőtanár is voltam. Borzasztóan szerettem ezt csinálni, hiszen erre készültem, és ha egész életemben „csak” a tanítás maradt volna, akkor is örömmel végeztem volna a munkám. A sors azonban úgy hozta, hogy tizenegy év után felkértek igazgató-helyettesnek, ezt a feladatkört szintén tizenegy évig láttam el. Ez is egy szép szakasza volt az életemnek, sok sikerélménnyel. Tizenöt évvel ezelőtt pedig úgy alakult, hogy én lettem az igazgató. Szerencsésnek mondhatom magam; ha három szakaszra osztjuk a pályafutásomat, mindegyik sikeres volt, mindegyikben jól éreztem magam és mindig örömmel láttam el azt, ami a feladatom volt.

Mennyire változott meg az élete az igazgatói kinevezése után?

Nagyon, hiszen ekkor jut el az ember oda, hogy azt veszi észre, mindenért ő a felelős. Hiszen előtte bármikor megkérdezhettem a főnökömet, ha nem tudtam, mit kellene csinálnom. Az ilyen intézményekben a felelősség az igazgatóé a diákoktól kezdve a tanárokig, dolgozókig. De mondhatnám a költségvetést is és még hosszan lehetne sorolni. Szerencsésnek tartom, hogy mindig kiváló munkatársaim voltak, akikkel remekül tudtunk együtt dolgozni, kiváló volt a légkör. Egy ilyen jó hangulatú iskolában mindenkinek öröm dolgozni.

Az iskola az ön vezetése alatt komoly fejlődésen ment keresztül. Ezek közül melyekre a legbüszkébb?

A Rákóczi mindig is jó nevű iskolának számított fennállása során. A rendszerváltás után azonban megszűntek a TSZ-ek, és hirtelen nem volt akkor igény annyi gépészre, nem tudtak hol gyakorlatozni a gyerekek. Azt vettük észre, hogy szinte kiürült az iskola; olyan kis létszámot tudtunk beiskolázni, hogy közel voltunk a megszűnéshez. Ebből a mélységből sikerült feljutni oda, hogy országos szinten újra a legjobbak között tartsanak minket számon, amit a felmérések is rendszeresen bizonyítanak. Régiós szinten mindig az elsők vagyunk, de országosan is benne vagyunk a legjobb ötben. Erre a felemelkedésre természetesen büszkék vagyunk.

Kétszer nyertünk világbanki programot, amik mögött rengeteg munka volt, de ezeknek köszönhetően alakult ki az iskola mai profilja előbb a közgazdasági, mezőgazdasági és informatikai csoportokkal, majd a második világbanki program keretein belül az érettségi utáni szakképzésekkel. Amikor én idejöttem, az iskola nyolc osztályos volt, mára ez tizennyolcra nőtt. Ezekhez meg kellett teremteni a személyi és tárgyi feltételeket is. Büszkén kijelenthetjük, hogy országosan is az egyik legjobb feltételeket biztosítjuk a diákoknak, legyen szó bármely szakmacsoportról.

A munkánk elismeréseként (egyedüliként) kétszer részesültünk Nívódíjas szakképzés címben, de miniszteri elismerést és Eötvös-plakett kitüntetést is ítéltek már nekünk. De talán a legnagyobb elismerés, hogy a városban és környékén rendkívül népszerűek vagyunk, nagy a túljelentkezés a képzéseinkre, nagyon jó tanulókat tudunk beiskolázni.

A mostani igazgató-választás talán a vártnál is simábban zajlott le. Mi a véleménye az utódjáról, adott-e tanácsokat neki a jövőre vonatkozóan?

Egy igazgató-választás mindig zavart okozhat egy testületben. Nekünk ezt közösen, sok-sok beszélgetéssel sikerült úgy megoldanunk, hogy a szakmai munkát, a tantestületet nem zavarta meg. Azt hiszem az, ahogy végül alakult, biztosítja a további zavartalan működést, hiszen az utódom jól ismeri az iskolát, hajdanán én vettem fel, később bevezettem a helyettesi dolgokba, manapság pedig nap, mint nap beszélünk azokról a dolgokról, amik alapvetően szükségesek ahhoz, hogy augusztus 1-től is zavartalanul működhessen tovább az iskola.

Vannak-e már tervei a nyugdíjas évekre?

Sokan kérdezik tőlem, hogy mit fogok majd csinálni, hiszen évtizedek óta reggel hétkor jövök az iskolába, aztán valamikor este érek haza. Őszintén szólva, még nem volt sok időm gondolkodni rajta, olyan sok a munkánk. Rajta vagyok a tanügy-igazgatási szakértő névjegyzéken, így ha ilyen jellegű felkéréseket kapok, azokkal nyugdíjasként tudok majd foglalkozni a szakmai tapasztalatomnak köszönhetően.

Nagyon szeretnék majd olyan dolgokat csinálni, amire nem jutott elég időm. Pályakezdő pedagógusként fotó-szakkört vezettem, az akkori diákok közül többen vannak, akik ma is igen magas szinten űzik ezt a mesterséget. Ehhez a hobbimhoz szeretnék visszatérni, persze már nem a hagyományos technikával, hanem a digitális módszerekkel.

Nagyon szeretek otthon, a ház körül is tevékenykedni. Végre nem gyorsan, lopva kell majd lenyírnom a füvet, hanem szépen ráérősen, közben meg is állhatok, beszélgethetek majd a szomszédokkal. Van behoznivalóm olvasásban is. A feleségemmel együtt kezdtük és együtt fejezzük be a tanítást, mindig nagyon jól megvoltunk, de ezután több időnk jut majd egymásra és a családra. Többször elmehetünk majd a gyerekeinkhez és olyan programokat szervezhetünk majd, amire eddig idő hiányában nem volt lehetőségünk. Az utóbbi időben hetente kétszer-háromszor eljárunk úszni egy kicsit, talán ez is rendszeressé válik.

Beszélgetek azokkal a volt évfolyamtársakkal, akik már nyugdíjba mentek, és mindenki dicséri ezt az állapotot. Jó lesz megszabadulni a terhek alól, melyek a vállamat nyomták, bár ezt nem panaszként mondom, hiszen én vállaltam, senki nem kényszerített rá. Életem nagy részét a 14-20 éves generáció között éltem le, ez hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtam gyorsan megöregedni, ma is jól megértem magam a fiatalokkal, jól el tudok beszélgetni az jelenlegi és egykori diákokkal is.

A Rákóczi életét nyomon követi majd?

Természetesen. Valószínűleg olyan leszek majd, mint a futballszurkoló, aki kedvencei minden meccsén ott van, szurkol, együtt él a csapattal, de a gólt nem lőheti be. Drukkolok majd az iskolának, figyelemmel kísérem a történéseket, hiszen az lenne a legjobb, hogy amit együtt elértünk az így maradna, vagy még tovább fejlődne!

Üzenne valamit a kollégáknak, a jelenlegi és a leendő Tekós diákoknak?

Mindenkinek jó egészséget és sok sikert kívánok! Szeretném, ha a Rákóczi mindig egy jó hangulatú iskola maradna, mindenkinek egy életre szóló élményt jelentsen ide járni, itt dolgozni. Kollégáimnak kívánom, hogy ugyanilyen remek diákjaik legyenek, rosszabbak soha, mert így tényleg öröm dolgozni. Hall az ember elrettentő dolgokat más iskolákból, ilyenkor fellélegzünk milyen jó, hogy ez nem nálunk történik. Kívánom, hogy az iskola a közelgő százéves jubileumot is olyan sikerekkel tudja ünnepelni, mint amiket eddig is elértünk!